11.fejezet.~Vallomások.

11.fejezet.~

"Nem kell ahhoz egy egész életet leélni, hogy az ember ráébredjen: ritkán kapjuk azt, amit megérdemelnénk.."

Nem tudom mennyi idő telhetett el,de egyszer csak Alexis kettőt pislogott és kinyitotta szemeit.Arca zavartságot tükrözött.

-Hála az égnek,hogy jól vagy.-szóltam hozzá halkan.

-Mi,mi történt?-érdeklődött zavartan.-Hogy kerülök én egy..kórházba?

-Én magam sem tudom,hogy történt,egyedül hagytalak 3 percre és veled ez lett.-mutattam rá.

Bal kezemmel még mindig fogtam a kezét.

-Az nem 3 perc volt,idő érzékéed sincs.-mosolyodott el.

-Látom nincsen semmi bajod,az orvos azt mondta,hogy fejsérülésed van.Meg egy kisebb seb a lábadon,így holnap után hazamehetsz.

-Az jó.-mondta,majd láttam,hogy körülpásztázza a kis helységet.

-Jaj ,Lexi én annyira aggódtam érted,hogy azt te el sem tudod képzelni.

-Valóban?Akkor gondolom azért szorongatod a kezemet.-nézett összekulcsolt kezeinkre.-Amúgy,miért is aggódtál ennyire értem?

-Hát,nem is tudom,én,én.-beszéltem össze-vissza.

-Te?-vont kérdőre.

-Jaj Istenem,Lexi én,hogy mondjam,hogy megértsd.-hadartam gyorsan.-Én szeretlek téged,de nem úgy mint egy átlagos lány barátot,hanem sokkal jobban.

Alexisnek elkerekedtek a szemei.Én várakozóan tekintettem rá.

-Te most..?-dadogott.-Te,vagyis ,hogy te most nekem,te most nekem szerelmet vallottál?-pislogott nagyokat.

-Mondhatjuk így is.-bólintottam.-Az elmúlt két és fél hétben én teljesen beléd szerettem.De gondolom te csak egy normális barátként tekintesz rám,szóval..talán jobb lesz ha nem zaklatlak ezzel.-motyogtam halkan.

-Te miket beszélsz?Nem is értem,hogy vagy te festett szőke..

-Hm?-néztem a szemébe.

-Szerinted,ha én normális barátként tekintenék rád,hagynám,hogy a kezemet fogdossad?-húzta fel a szemöldökét.

-Hát nem tudom,soha nem értettem a lányok logikáját.-magyaráztam.

-Aha..

-Most akkor mi is van?

-Nem tudom.

-Az jó,mert én sem.

Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó és berontott rajta bob,alexis apja és a nevelő anyja Ashley.

-Hála az Istennek,hogy jól vagy.-lépdelt ide Bob.-Szörnyen aggódtam miattad,mikor felhívott azaz ürge,hogy kórházban vagy azonnal ide rohantunk.

-Igen.-jött ide Ashley is,láttam,hogy rám néz ,majd összekulcsolt kezeinkre,majd felhúzza szemöldökét.

-Jól hallottam?-nézett furán Lexi.-Ti aggódtatok miattam?-hangsúlyozta ki a szavakat.

-Persze.-vágta rá magától értetődően Bob.

-Fura,meglepő és furcsa.-bólogatott Lexi,majd kérdően rám nézett,én csak vállat rántottam.

-Mégis mi a meglepő abban,hogy aggódunk a saját lányunkért?-Bob.

-Már elnézést,de nekem Ő.-itt Ashleyre mutatott.-Nem az anyám.-emelte ki a 'nem ' szócskát.

-Jójó.-Bob.-Tudjuk,hogy nem bírod elfogadni Ashleyt,de próbáld meg.

-Jaj Istenem,kérlek apa,ne játszátok meg magatokat,egyikőtök sem aggódott értem,sőt még örültetek is volna ha nem idekerülök hanem a temetőbe.Otthon le sem szartok.-magyarázott Lexi összezavarodottan.-Nem hinném,hogy ez a kis baleset ennyire rávilágított volna titeket arra,hogy le sem szarjátok a fejemet,elnézést fejünket.Jut is eszembe,hol van Matty?

-A szoomszéd néni vigyáz rá.-mondta bob.

-Akinek az a Benjamin fia van?-Lexi.

-Azt hiszem igen.-ekkor Lexivel összenéztünk és felkuncogtunk.

-Viszont,azt hiszem én megyek..-mondtam,és el akartam húzni a kezemet de Alexis megszórította a kezemet.

-Kérlek,maradj.-nézett rám kérlelő tekintettel,nem tudtam volna neki nemet mondani főleg ebben az állapotban,így csak visszaültem.

-Látom,nagyon közeli kapcsolatot ápoltok.-méregetett minket Bob.

-És az baj?-pislogott kislányosan Alexis.

-Hát..nem is tudom.Még eldöntöm.-mondta Bob.

-Édesem,ne süssek neked sütit,és hozzam be?-simogatta meg Ashley Lexi arcát,akinek egy hatalmas fintor jelent meg az arcán,majd rendezte vonásait.

-Nem kell fáradni,köszönöm.Inkább, Mattyt hozzátok el attól a szomszédtól.

-Megint az öccse érdekeit nézni,látod?Mondtam én.-suttogott Ashleynek Bob.

-Jólvan Bob,értem.-válaszolt neki Ashley.

-Mit mondd az orvos?-fordult hirtelen felém az orvos.

-Azt mondta,hogy Lexi akár holnap után is hazamehet.

-Az szuper jó!-vágta rá Ashley.

-Majd lebeszélem az orvossal,hogy holnap hazajöhess.-mosolygott Bob Lexire.-Majd otthon ápolunk.

-Azt hiszem inkább itt maradok.-tárultak ki Lexi szemei.

-Miért is?Majd áthívjuk a barátodat is.-nézett rám Ashley.-Gondolom ő is melletted szeretne lenni.

-Hát persze.-bólogattam egyetértően,habár nem értettem honnan jön ezeknek ez a nagy egyetértés,meg ez a 'jaj kislányom úgy aggódtam' duma,mivel olyanokat mesélt róluk Alexis.

Szinte az egész délutánt Lexivel töltöttem a kórházban,beszélgettünk és nevettünk.Nagyon jó vele,csak hát maga a hely nem éppen tetszett.Bob lebeszélte az orvossal,hogy Lexi holnap haza mehessen,és otthon legyen még kicsit pátyolgatva.

Este felé sajnos jött a hívás anyámtól,hogy menjek haza mert mérges lesz,és akkor nekem végem.

-Nekem mennem kell.-néztem szomorúan Lexi szemeibe.

-Kár.-hajtotta le a fejét.Annyira nem akartam most itthagyni ,de ha egyszer muszáj.

-Holnap hányra menjek a házatokhoz?

-Nem tudom,mondjuk délelőtt 10-re?-csillantak fel szemei.

-Ott leszek.-kacsintottam,majd odahajoltam és arcon pusziltam.-Lehetőség szerint ne szökj meg a kórházból,és ugye tudod,hogy én szeretlek?

-Igen tudom.-mosolyodott el.Elengedtem a kezét és elhagytam a kórtermet.

Elővettem a zsebemből a mobilomat és tárcsáztam anyám számát.Megmondtam neki,hogy a kórházhoz jöjjön.

15 percen belül itt is volt.

-Kisfiam.-szólt hozzám aggódó hangon,mikor beültem mellé a kocsiba.-Mit csináltál te itt?Nem a plázában voltál azzal a kislánnyal?

-Lexi nem kislány.-vágtam rá.-És de csak történt egy kis baleset és ide kerültünk.

-Van egy olyan érzésem,hogy te halálosan szerelmes vagy ebbe a kislányba.

-Anyu!-néztem rá szúrós szemekkel.Ő csak egy vigyort villantott.-Nem kislány!

-Jó jó,meg sem szólaltam.-kuncogott tovább és rálépett a gázra.

Remélem,hogy ez is elnyerte a kis tetszéseteket :)

Szeretnék egyre több rendszeres olvasót ^^És jöhetnek a kommentárok is hegyivel :DDD